Sokszor Pakstól Budapestig énekel az autóban, máskor leül a zongorához és órákig csak játszik Nagypál-Tóth Andrea. Mint mondja, a zene iránti szenvedélye volt az egyik, amit férje megszeretett benne. A Program Koordinációs Osztály főszakértőjének hobbija, szenvedélye, mindennapjainak része a zene. 

– Van egy régi családi videó, ahol még pelenkásként keresem a zongorán a hangokat. Édesanyám zenetanár, így születésemtől kezdve a mindennapjaim része a zene – mondja Nagypál-Tóth Andrea. Gyermekkorából meghatározó emlék, hogy mindig dalolászott. Ebből és édesanyja hivatásából aztán egyenes út vezetett a zenetanulásig: zeneiskolai keretek között megtanult zongorázni. Habár édesanyja zongoratanár, ő nem nála tanult, mert úgy gondolták, jobb, ha a család harmóniáját nem törik meg a tanár-diák szerepben természetes elvárások. Két évig énekelni is tanult, hangképzésre azért járt, hogy a technikáját tökéletesítse. A Komárom-Esztergom megyei Kisbéren végig az általános iskolai énekkar tagja volt. – Erre az időszakra nagyon szívesen emlékszem vissza – mondja. Alapvetően mezzoszoprán hangja jól alkalmazkodik, éppen ezért a kórusokban mindig abban a szólamban énekelt, ahol szükség volt rá. Tatai gimnáziumi éveiben eltávolodott az aktív zenéléstől, azonban az ELTE fordító és tolmács szakán töltött egyetemi évek alatt már újra ott állt a színpadon, ami egy nézőként szerzett zenei élménynek köszönhető: egy alkalommal, amikor Budapesten a Jazz And More kórus koncertjén vett részt az édesanyjával, egyértelművé vált számára, hogy a színpad és az éneklés nagyon hiányzik neki.

– A koncert után mondtam anyukámnak, hogy én ebben a kórusban szeretnék énekelni. Pár nappal később jelentkeztem hozzájuk – idézi föl. Eltökéltsége azóta is töretlen, immár 12 éve tagja a kórusnak.

Az együtt éneklés csodálatos dolog. Tulajdonképpen együtt lélegzés. Ez az összhang, ami ilyenkor keletkezik, egyszerre kikapcsol és feltölt. 

A kórus egy igazi nagy család, amely jelenleg húsz aktív tagot számlál. Hetente két próbájuk van, Andi, amikor csak teheti részt vesz ezeken, lehetőleg személyesen. A koronavírus-járvány óta már akár online is be tud kapcsolódni, ha éppen nincs lehetősége Paksról Budapestre utazni a személyes próbákra. Ugyanis már nem a fővárosban él, néhány éve megházasodott és az atomvárosba költözött. 

– A Jazz And More egy jónevű, keresett kórus a fővárosban. Nagyon büszke vagyok arra, hogy rengeteg színházi és televíziós fellépést tudhatunk magunk mögött. Jelenleg is játszák a Sakk című musicalt, amelyben mi is közreműködünk. A stílust tekintve a Jazz And More kórus mindenevő, de főként a könnyűzenei műfajok közül válogatunk. Felléptünk már számos hírességgel, ami egy amatőr zenész számára nagyon felemelő élmény. Álltunk már a Hooligansszel és Fenyő Miklóssal is egy színpadon az Arénában több mint tízezer ember előtt – mondja. 

A Madách Színházban megrendezett kéthetes rockgálán is közreműködtek, minden évben önálló koncertet adnak a RaM-ban Budapesten, amelyre szintén nagyon büszkék. Vállalati rendezvények közkedvelt szereplői, de Krakkóban is láthatta már őket a nagyérdemű, ahol a waweli sárkány szobrának lábánál flashmoboztak. 

– A színpadon, a próbákon, a zene által az ember visszatalál önmagához – válaszolja a kérdésre, hogy ez a művészet iránt érzékeny lelkület egy nagyprojektben dolgozva hogyan reagál a mindennapokra. Természetesen felmerült, hogy a zenei pályát választja hivatásául, de végül az élet más irányba sodorta. – Egy ilyen hatalmas projektnek, mint a Paks II. beruházás sajátos ritmusa van, ráadásul az egyediségéből adódóan különleges feladatokat tartogat – mondja. A zene, az éneklés talán azért is maradhatott meg ilyen intenzíven pozitív élménynek, mert a mindennapokban egy egészen más attitűdöt kíván meg a projektmunka. A zene számára örök szerelem, reméli, hogy ezt még sokáig lesz lehetősége a színpadon is bizonyítani. 

Vidákovics Sámuel versszeretete családi hatásra bontakozott ki. Nemcsak ő, hanem két húga és két öccse is rendszeresen szavalt különböző rendezvényeken, versenyeken. Sámuel, Angéla, Ármin, Evelin és Elián Kazinczy-díjas versmondó édesanyukájuknak, Ibolyának köszönhetően került közelebbi kapcsolatba már kisgyermekként a költészet remekeivel, így nem csoda, ha így vagy úgy, de mindannyiuk iskolás éveit végigkövette a versmondás. – Édesanyám - akinek a mai napig kikérem véleményét fontosabb események előtt - nagyon sokat foglalkozott velünk, de hálás vagyok azoknak az általános és középiskolás tanárnőimnek is, akik aktívan támogattak ezen a területen. A megmérettetésekre is jöttek velem, az ország számos pontjára elkísértek – kezdi Sámuel.

A paksi Deák Ferenc Általános Iskola első osztályában még sokat küzdött az „r” hanggal, aztán kapott egy verset, ami hemzsegett a problémás mássalhangzótól, és végül ezzel a művel sikerült harmadik helyezést elérnie következő versenyén. – Később szebb eredményeim is születtek, országos első és különdíjas helyezések – jegyzi meg mosolyogva. Felső tagozatban a forradalmi költemények és így leginkább Petőfi-versek voltak a kedvencei, később a szerelmes, lírikus alkotások is közel kerültek hozzá. Bevallja, hogy picit szentimentális, Weöres Sándor A kutya című alkotásának végén még most is megcsuklik a hangja – ebben az átélő előadásmód mellett a tényleges érzés is vegyül.

Tanulmányait az ESZI-ben, pénzügy és számvitel szakon folytatta, ahol a reál szakpáron is támogatták versmondását. Szívesen emlékszik vissza ezen időkből a keszthelyi Helikoni Ünnepségekre, ahol ugyancsak megmutatta tehetségét zsűri előtt. Véleményüket, kritikájukat nagyon építőnek és hasznosnak tartotta, sokat csiszoltak a tudásán. Lassan bővült a repertoár, igyekezett a kortársak közül is válogatni, tőlük is olyat, ami kicsit róla is szól. – Akadnak művek, amiket máig könnyedén elő tudok venni a tarsolyból, s egy kis gyakorlás után újra elő tudom adni – árulja el a létesítménygazdálkodási szakértőként dolgozó kollégánk.

A munka világában való elhelyezkedését követően is hallhattuk Sámuelt kiállításmegnyitókon közreműködni, városi rendezvényeken konferálni, esküvőkön szavalni. Ez utóbbi eseményeken később egyre gyakrabban jelent meg az ifjú pár fotósaként is, hiszen másik szenvedélye az elmúlt több mint tíz évben a fényképezés lett. Olyannyira az kapta a hangsúlyt, hogy nyolc év alatt hozzávetőleg százötven menyegzőn örökítette meg a friss házasok nagy pillanatait. És ugyan nem tervez felhagyni választott hobbijával, de most egy új szerepben is ki szeretné próbálni magát és kamatoztatni tudását: az elmúlt hetekben elindította ceremóniamester és szertartásvezető profiljait a közösségi oldalakon. Mivel nem csupán korábbi tapasztalataira akart hagyatkozni, így egy tanfolyamot is elvégzett új vállalkozásához. – A kurzus egyik előadója színészekkel is foglalkozik, ő sok beszédgyakorlatot ajánlott nekünk az elismert logopédus, a néhai Montágh Imre könyveiből. Ezek a feladatok, technikák nagyon sok fejlődési lehetőséget tartogatnak számomra, akár csak önálló tanulással is – fejti ki. Sámuel sok tehetséges vőféllyel dolgozott együtt esküvőkön, de olyannal is találkozott, akinek lett volna még mit tanulnia. Úgy érzi, neki megvan hozzá az affinitása, és így picit a versmondó énjét is megtarthatja a közönség előtti beszédek gyakorlása mellett. – Ha sok idő marad ki egy-egy szereplés között, akkor már másképp áll hozzá az ember, rutinból viszont nem szabad kiállni. Mindig jó, ha van egy kis drukk az emberben, én ezt a természetes izgalmat szeretném fenntartani a nyilvános megszólalásaimban, amelynek a szertartásvezetői részébe természetesen egy-egy szép szerelmes költemény is beleszőhető – indokol.

A ceremóniamesterség a vőfélykedés letisztultabb, modernebb vonalvezetésű változata. A párok nagy napjain ezt szeretném majd képviselni.

Visszatérve a versekre, az utóbbi időben hangulatának függvényében, csapongva választ költőt vagy művet. Akalomadtán ír is, de az általában egy nagy öröm vagy bánat következménye, és annyira személyes hangvételűek a szerzemények, hogy legfeljebb csak az ihletője tekintheti meg.

Tizenhat éven át táncolt a Tűzvirág Táncegyüttesben Borsodi Bella. Ez életének csodás és egyben nehéz időszaka volt, amit végleg lezárt. Annak ellenére, hogy álmaiban máig visszatérő momentum az, hogy fellépésre készül, nem vágyik vissza a színpadra, a tánc nélkül is kerek számára a világ. 

Akkoriban, amikor Bella óvodás volt, a Tűzvirág Táncegyüttes nem oktatott néptáncot az óvodákban, mint most. Édesanyja a művelődési központba vitte el az együttes egyik próbájára. A szülői megérzés jól működött, az akkor ötéves lánykát magával ragadta a tánc, olyannyira, hogy tizenhat esztendőn át ki is tartott mellette, egészen 2008. decemberig. Mindezt annak ellenére, hogy sok lemondással is járt, mert így – különösen, amikor már a felnőtt együttest erősítette – sok-sok családi programról, nyaralásról le kellett mondania.  – Nem akartam, hogy elmarasztaljanak, amiért lemaradok, és szerettem táncolni, ezért azt választottam – indokolja. Amit vállalnia, vállalniuk kellett az nem volt kevesebb, mint heti három próba minden kedden, csütörtökön és pénteken, illetve alkalmanként szombaton, felkészüléskor pedig egész hétvégén. Gyerekként, ha lehetőségük volt rá, beültek az idősebbek próbáira, ahol ő mindig áhítattal nézte a felnőtteket. Zenéje és dinamikája miatt különösen az ír sztepp varázsolta el. Később, már a nagy csapat szólistájaként sok-sok előadáson táncolt. 2020-ban terveztek egy jubileumi előadást, amire őt is visszahívták, s az volt a terv, hogy ezen ő táncolja az ír sztepp duettet Ujvári Dáviddal, de a járvány miatt az előadás elmaradt, „be kellett érniük” egy televíziós felvétellel.

Az ír sztepp mellett természetesen más népek táncait és számos magyar néptánc koreográfiát is megtanultak. Ezekkel bejárták nemcsak az országot, hanem eljutottak külföldre, főként Európába. – Izgalmas volt fellépni Angliában, Portugáliában, Walesben, de természetesen fantasztikus volt hazai közönség előtt is táncolni – mondja. Habár a felkészülés mindig megterhelő volt, a paksi gálákat kifejezetten szerette, s úgy gondolja ma is, megérte a sok-sok erőfeszítés.

Színpadra lépni mindig kihívás, sőt felelősség, de ez őt inkább izgalommal, mint szorongással töltötte el és arra sarkallta, hogy jobb legyen. A közönség és a vezetőség visszajelzése is azt igazolta, hogy ez sikerült: sok-sok szólószerepet kapott. – Jó érzés volt benne lenni, sok biztató reakciót kaptam – árulja el. Végül tizenhat évet töltött a Tűzvirág Táncegyüttesben. Ennek legnagyobb hozadékaként a tánc imádatát említi, de jó közösséget, barátságokat is adott ez az időszak. Hogy mégis elbúcsúzott annak számos objektív oka is volt. Például az, hogy főiskolás lett és Budapesten tanult a Gazdasági Főiskolán, így a hétközi próbákon nem tudott ott lenni, értelemszerűen szólistaként nem lehetett rá úgy számítani, mint korábban. Ráadásul a korosztályából többen hasonló okok miatt már elbúcsúztak a csapattól. Időközben megismerkedett Attilával, s a rövidke hétvégékbe nehéz lett volna beiktatni az ő kosárlabda edzéseit, meccseit, a randevúkat és a táncpróbákat. Úgy érezte, döntenie kell. – Hétközben nem jártam próbára, elveszítettem a korábbi szerepkörömet, a motivációm elhagyott. Nagyon nehéz volt, de két hét alatt eldöntöttem, hogy abbahagyom – emlékszik vissza. 

A búcsú igazán szépre sikerült, az utolsó fellépésére az addigi legszínvonalasabb helyszínén, az Operaházban került sor. Megadatott számára, hogy ezen a csodálatos színpadon táncoljon szólót. 

Elsősorban nem veszteséget érzett, hanem megkönnyebbülést, mert a sok szép emlék mellett elég sok stresszel is járt ez az időszak. A táncot végleg maga mögött hagyta, de a fellépés előtti feszültség még vissza-visszatér, igaz csak az álmaiban. Ha a tánc nem is, a mozgás fontos maradt Bella életében, szívesen tornázik, jógázik, fut, s kirándul, biciklizik a családdal. Nem vágyik olyan típusú közösségbe, amilyen az együttes, mert – mint mosolyogva megjegyzi – szabad lélek, nem szeretne kötöttséget a családon és munkán kívül.

Attilával, aki az atomerőműben átrakógép operátorként dolgozik és már felhagyott az élsporttal, valamint a hétéves Milánnal és a tízéves Lénával Pakson élnek. Bella a műszaki igazgató szakmai titkáraként dolgozik, s ez ugyan nem éppen a közgazdász végzettségéhez szabott feladat, nagyon szereti. – Változatos, van benne kihívás, adódnak gyors megoldást kívánó feladatok, jó a közösség és jó együtt dolgozni – mondja róla. A jövőt firtató kérdésre pedig csupán annyit: nincsenek nagyra törő terveim, csupán örömmel élni…